Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HUNOK ÉS MAGYAROK EREDETE - MAGYAROK TÖRTÉNELME 1 rész

 HUNOK ÉS MAGYAROK EREDETE - MAGYAROK TÖRTÉNELME

attila.jpg

 

 

Kik is vagyunk mi, mai magyarok? Magyar nemzet története.

 

Kik is vagyunk mi, mai magyarok?

Itt megismerheted a hunok és magyarok történetét.

 

 

A Hunok-vándorlási időszaka

 

Valahol a közép ázsiai sztyeppén élt egy nomád; pásztor, lovas népcsoport, akik nem hasonlítottak, sem a mongolokra, sem kínaiakra, sem másokra, csak önmagukra, legfeljebb az öltözetük egyezett meg az ugyancsak nomád mongolokéval. Akkoriban nem a divatcégek határozták meg a divat irányát, annak elkészítését, hanem a szükség és a praktikusság. A hun nép asszonyai maguk fonták, szőtték, díszítették a családjuk ruházatát. A tehetősebbek arany zsinórdíszítéssel, ami egyben a rangot is jelentette.  A krónika azt jegyezte fel róluk: egészséges életmóddal élő, eszes, dolgos, bátor nép, akik mindig készek harcba szállni, ha a szabadságuk forgott veszélyben. Ami akkortájt nagydolognak számított, a férfiak tisztelték a nőket, nem tartották tulajdonuknak, mint ahogy általában a többi ázsiai nép. A barátokat megbecsülték, az ellenségükkel kíméletlenül elbántak.

 

Ezt az uralkodásra született, vakmerő, de nemes gondolkodású népcsoportot, akik mélyen, feledhetetlenül bevésték magukat a világtörténelembe, Hunoknak hívták. Hunoknak, hogy vérük később, egybeforrjon a magyar vérrel, azzal a népcsoporttal, akikkel közös volt az ősük. Szüksége volt Európának olyan karakteres népre, aki gatyába rázza, Európán élősködő rómaiakat és germánokat.

 

350 időszakra tehető, amikor Belső Ázsia mozgolódni kezdett kitört az elégedetlenség, a népcsoportok egyre kevésbé találták megfelelőnek a több népcsoport között megosztott élőhelyüket. Tágabb élőhely, kedvezőbb megélhetés reményében, saját hazát akartak szerezni maguknak. Ezt az elhatározást Ázsia belső villongásai is megerősítették. Szinte minden népcsoport, akik a vándorlást választották, nyugat felé vették az irányt, azt tartották az ígéret földjének. 370 időtáján ez tették a hunok is, a puszták, a lovak szerelmesei.

 

A hunoknak nem volt szükségük vezetőre, maguk között békésen éltek, a mindennapi betevő falat előteremtésével voltak elfoglalva. Más helyzet állt fenn, ha harcba indultak, arra az időre vezért választottak. Más helyzet állt fenn akkor is, amikor a vándorlás mellett döntöttek, itt már szükségessé vált, hogy állandó vezért jelöljenek ki, az pedig a legbátrabb vitéz lehetett, Balambért. Ő lett az első hun király. Jól választottak. Balambér vezetésével megindult a hunok vándorló útjuknak első szakasza, népe pedig vakon követte. 374-ben átkeltek a Volgán, de nem hűbelebalázs módjával. Előbb az előfutárok beportyázták a területet, felmérték, mire számíthatnak. Abban az időben nem tanultak harcászatot, a tapasztalatokra, ügyességre és trükközésre támaszkodtak.

 

Ezt a hármat olyan jól kombinálhatták, mert nem sok veszteséggel leverték a folyó túlpartján élő alánokat, akik megtanulták, tisztelni a hunokat. Ezt a hunok ki is használták, jutalmul szövetségesüké fogadták őket. Közös erővel eljutottak a Donig. Itt megtorpantak, mert szembe találták magukat a gótok keleti birodalmával, amely a Don folyóig húzódott.

 

A hunokat senki, semmivel nem tudta megállítani, minden sikeres támadás, zsákmányolás után egyre nagyobbra nőt a harci kedvül. A bátor szívű, elszánt hunok, jóllehet tudták, kikkel állnak szemben, megtámadták a gótokat, akik, akkor már, állandó katonasággal rendelkeztek. Ezzel szemben a hunoknak nem voltak képzett katonái, a csaták előtt állították fel a stratégiájukat, amelyet az ellenség képtelen volt kiszámítani. A hódításuk itt sem ért véget, a zsákmány bőséges ellátást biztosított a családok fenntartására: családot tartották a jövőjük biztosítékának

 

Miután elhalt a csatazaj, kipihenték magukat, a sebesültek talpra álltak, következhetett a nyugati gótok megsemmisítése. A hunok jövetelét már megelőzte a hírük, fel is készültek a gótok annak rendje módja szerint. Erős hadsereget állítottak a Dnyeper folyó mellé, és legyőzhetetlennek hitték magukat. Ám a hunokat, akiket nem kényeztetett el a nyugati kultúra kényelme, nem csak az óriási teherbírásukban, vitézségben múltak felül minden más népet, az eszük is jól forgott: cselhez folyamodtak. Egy csapat éjjel átkelt a folyón, és megtámadták a nyugati gótokat, közvetlen azon a helyen, ahol a király székelt. A király elmenekül, a serege összezavarodott, így könnyedén legyőzhetővé váltak.

 

A szétzilált gótoknak nem volt nyugvásuk, két oldalról szorongatták őket. Egyik oldalon a hunok és alánok, a másik oldalon a rómaiak fenyegetettsége. Választaniuk kellett a két rossz közül. Választottak, csatlakoztak a hunok seregéhez. Nem sok idő múlva Balambér eljutott az Al-dunáig, annak mellékén lesátorozott, hogy ő és népe kipihenhesse magát. Innentől már nem említi a krónika, mi lett Balambérral, de azt tudjuk, a hunok 395 táján támadást indítottak a keletrónai birodalom ellen, nyomukban pusztítás, vérözön, ázsiai szokás szerint. Végigrabolták Balkánt, óriási szenvedést okozva a lakosságnak.

 

A 400-as években már Rua hun király folytatta a vándorlást, vagyis inkább az állandó hódító háborút. Sok hun vér folyt el értelmetlenül, de a legyőzötteknél még több. Már nem a honfoglalás vált fő célponttá, hanem az állandó győzelem, és a zsákmány öröme. 425 ben Rua hun király, belefáradva az örökös harcba, kinevezte székhelyéül a Dunától délre eső Kárpát-medencét, és lassan elkezdték a letelepedést. Rua hun király meghalt 434-ben, és a hun törzsek irányítását Monzuk testvérének fiaira (Bleda és Etelle) Budára és Attila-ra hagyta.

 

Kik is voltak azok a hunok, akik Rua, hun király vezetése alatt folytatták a vándorlást, és akik nyugaton akartak új hazára találni? A történelem (részben legenda) feljegyzése szerint a hunok hét törzsből álltak össze (akárcsak a magyarok). E törzsek vezérének nevei: Béla, Kadocsa, Etele, Buda, Keve, Réva, Kádár.

 

A két testvér felvértezve ambícióval belevetették magukat a vezérek teendőinek sűrűjébe. Például II Theodosius császártól követelték, hogy adják ki a Bizáncba menekült árulókat. Attila és Buda Pozsarevácnál (ma Szerbiában) fogadta Bizánc küldöttét. Hun szokás szerint, lóháton ülve megkötötték a szerződést. A két hun vezér elégedetten dörzsölhették a kezüket, mert nem csak a menekült törzseket kapták vissza, hanem a keletrómai birodalom megduplázta az adóját, megnyitották piacukat a hun kereskedők előtt, és válságdíjat fizettek a hunok által elejtett foglyokért. Ennek fejében az elégedett hunok visszavonultak a saját birodalmukba.

 

Öt évig tartott a béke a hunok és a rómaiak között, 443-ban a hunok ismét ott voltak a birodalom határánál, és a szerződésre utalva, megtámadták a Duna északi partján kereskedő kalmárokat. Folyt a csata és folyt a vér, mindkét oldalon, a siker a hunoknak kedvezett városokat foglaltak el (Belgrádot is) és sarcoltak meg. Konstantinápolynál megsemmisítették a római seregeket, azonban vissza kellett vonulniuk, mert nem volt felszerelésük áttörni a megerősített, masszív falakat.

 

Éveken keresztül egyetértésben, együtt uralkodott a két testvér, amikor a történelem (444-445 környékén) időközben más utat jelölt ki, a feltételezhetően másként gondolkodó, békésebb vizeken hajózó Budának, és más utat a nyugtalanvérű, harcra éhes Attilának, aki királynak született. Már nem akart osztozni testvérével az uralkodásban. A két nemes vezér elképzelései szemben állta egymással, és a gyengébbnek vesznie kellett. Budának meg kellett halnia, és Attila volt a hóhéra. Ezt követően Attila uralta a hunokat, és vaskézzel tartotta egyben őket.

 

Attila hun király: Az isten ostora

 

Amikor 406 valamelyik hónapjának egyik napján, Isten akaratából, Bendeguz fiaként, Attila megszületett. Semmi nem jelezte jövetelét: nem rendült meg a föld, nem villámlott az ég, nem söpörte végig Európát vihar, senki nem sejtette, hogy Attila maga lesz a mennydörgő vihar, mely végigsöpör Európán, és általa vér fogja termékennyé tenni a földeket. A római császárok istennek nyilvánították ki magukat, Attilát isten ostora ként ismerhették meg. Egyébként Európa történelme, mint legendás hun királyt jegyezte fel, de egyben a barbárság szimbólumaként is. Persze nem tudhatni, a barbár címke mennyiben fedi a valóságot, mert a legyőzötteknek nem szokásuk, nem érdekük dicsőíteni a legyőzőiket, és sötétebbre festik a képet, mint amilyen valóságban. Nagy kár, hogy a hunoknak, sem Attilának nem volt történetírója (mint például keleten a kínaiaknak, nyugaton a rómaiaknak, délen a bizánciaknak), akik feljegyezték népük történelmének néhány részletét.

 

A gyermekkori Attiláról semmi mást nem lehetet tudni, minthogy szilaj, ellenmondást nem tűrő természete miatt sokszor kellett elviselni apja büntetését. Alig töltötte be a tizenkét életévét, amikor nagy változás állt be az életébe. 418-ban az akkori politikai béketárgyalások megegyezése szerint, gyermekfogolyként Honorius császár udvarába küldték. Ennek fejében, cserében megkapták Honorius lovassági vezetőjének fiát Flavius Aetius-t, a későbbi római császárt. Ez a fogolycsere biztosította a megegyezés betartását.

 

A fogolycseréből mindkét nemzet hasznot akart kovácsolni. A rómaiak például Attilát a saját hagyományai szerinti, fényűző életstílusban nevelték, abból az elgondolásból, ha visszatér a nemzetéhez, növeli majd Róma befolyását. Ezzel ellentétben a hunok azt a reményt táplálták, hogy Attila római tartózkodása révén lehetőségük lesz a kémkedésre.

 

Jóllehet Honorius császár biztosította, hogy az ifjú Attila rangjának megfelelően élhetett, ő igazi rabnak érezte magát, mert a várfalak elzárták előle a szabadság útját. Nem tudott azonosulni a rómaiakkal, mindennap kínszenvedést okozott neki, amit együtt kellett tölteni velük, így elhatározta, hogy megszökik. Ki is dolgozta, miképp, de a kísérlet nem sikerült, és örülhetett, hogy élve megúszta.

 

A bizonytalan évek alatt rájött, ahelyett, hogy a szökésen törné a fejét, hasznosabban is el tudja tölteni az időt. Például megismerkedik a római kultúrával. Látszólag úgy viselkedett, mint aki belenyugodott a helyzetébe, és beilleszkedni kíván a római szokásokba. Bár nem voltak, akkor még komoly tervei a jövőét illetően, minden idejét a birodalom tanulmányozására fordította, azonban arra ügyelt, hogy ne tűnjön fel senkinek. Egy idő múlva különbséget tudott tenni a római kül, és belpolitikában. Megtanult latinul, megfigyelte, hogy zajlanak a diplomáciai tanácskozások a többi ország minisztereivel.  Megismerte a nyugati protokollt, uralkodói szokásokat, a diplomaták viselkedését, és ami később nagy jelentőséggel bírt számára, felismerte a birodalom gyengéit, és a felbomlás jeleit vélte felismerni benne.

 

Akármilyen hasznosan múltak el az évek, a számára idegen maradt, a soha meg nem szokott császári udvarban, amikor elérte a felnőtt kort végre hazatérhetett a saját népéhez. Ekkorra már megérett a világnézete, melyet később eredményesen tudott alkalmazni. Attilát természeténél fogva karizmatikus vezérnek tartották, a római kultúrával ötvözve óriássá nőt a tekintélye, sőt a hun népnek is hasznára vált Attila romanizálódása az új helyzetbe való beilleszkedésnél.

 

Mindezek ellenére a hun nép életvitele megmaradt egyszerű nomádnép szokásainál, mint ahogy Attilai is. A pusztaságot kedvelték továbbra is, főleg az állattartás könnyebbsége miatt. A köznép földbe vájt, inkább mélyített, fából készített jurtákban laktak. A vezérek, a rangjukhoz illő, díszesebb házakban. A fejedelem sem élt a fényűzés lehetőségével, mint ahogy azt Rómában tapasztalta. Háza deszkákból, finoman megművelt, lécekből készült, faragott oszlopokkal kiegészülve. A palota dísztermét, vagyis fogadótermét, hatalmas, gazdag színekben pompázó gyapjú szőnyeg borított. Attila fából készült székén és egy kereveten kívül más bútor nem is volt benne. A kerevetet ugyancsak pompás hímzett szőttes borított, jelezve, hogy ügyes női kezek munkálkodtak. Attila Ruházatban sem a fényűzést képviselte, egyszerű, aranydíszítés, ékkő nélküli, kényelmes, bő ruhát viselt.

 

 Egy alkalommal bizánci császár követei érkeztek a hun királyhoz, akiket Réka, az első felesége fogadott, a nyugati nők viselkedésének eleganciájával. A követek, a csodálat és meghökkenés vegyes érzéseivel könyvelték el, hogy a hun nők, milyen fontos szerepet töltenek be a hun vezérek életében.

 

Priscus történetíró, így jegyezte fel: Barbár népektől nem várt fényűzéssel, ezüst tálakon szolgálták fel a pompás étkeket. Ellenben Attila, csak sült húst evett, fatálcán, és fakupából ivott, míg a vendégei arany és ezüst serlegből. Ezzel szemben szellemisége, harcászati zsenialitása, mindenki mást felülmúlt. A küldöttek, Európa szerte, hírül vihették, hogy a barbár Isten ostora, micsoda kulturált környezetben él.

 

A hun király több feleséget is tartott: az első, a fő felesége Réka, Attila első szülött fiának, Elláknak és Csabának, Dingiziknek anyja. Egy római előkelő hölgytől: Emnedzár és urinduz. Német fejedelemnőtől, Krimhildától: Aladár és Irnák. Réka halála után új feleséget vett magához Attila, Gepida király lányát, Ildikót. Közös gyermekük Geism.

A folytatásból az is kitűnik, hogy Attila házasságaiban, nagy valószínűséggel, az akkori politikai megfontolás is közre játszott. Mindenesetre Attila házasságai és gyermekei születése, még ma sem tisztázottak.

Amikor Attila elkezdte az egyeduralmát, 450-ben, III. Valentin császárral szövetségben, támadást akart indítani a vizigótok királysága ellen. Valentin császárnak jól jött a szövetség, hogy a római birodalomnak visszaszerezze a vizigótok által bitorolt területet.

 

Legendás híre kelt a legyőzhetetlen Hun királynak. Valentin nővérének, Honoriának sem ment el a füle mellett, hogy a rákényszerített házasságától megszabaduljon, elküldte Attilának a gyűrűjét, mint egy jelezve, hogy szívesen lenne a felesége. Attila vette az üzenetet és elfogadta. Azonban hozományul a birodalom felét kérte. Amikor Valentin tudomására jutott, felháborodásában Honoriát száműzte. Mivel Attilának magyarázattal tartozott, levelet küldött neki. Azt írta, hogy a házassági ajánlat törvénytelen, nem teljesíthető.  Atilla nem fogadta el a magyarázatot, követett küldött Ravennába, abban kihirdette, hogy Honoria ártatlanul bűnhődik, mert az ajánlat törvényes. Azt is megüzente, hogy eljön és elfoglalja, ami jog szerint megilleti.

 

Miközben Európában zajlottak a kisebb csaták, a szövevényes diplomáciai tárgyalások, Theodous balesetben meghalt. Utódja Marcianus, akiknek reformtervébe sehogysem fért bele a hadisarc. Nagy terveket valósított meg: a szegények és a gazdagok között, a szegények javára, megfordította az adózás menetét, a hunoktól pedig megtagadta a hadisarcot. A hunok kivonultak Balkán területéről, de minden mozdítható értéket magukkal vittek. (Az akkori időkben ez a szokás járta, nem volt helye a nagylelkűsködésnek.) Attilát semmi nem rettentette vissza, folytatta hódító hadjáratát, birodalma kiterjesztését. Egybegyűjtötte seregét, és nyugat felé vette útját.

 

451. április hetedikét írtak, amikor óriási seregével Attila elfoglalta Metzet (mai Franciaország északnyugati részén van). I. Theodorik, vizigót király szövetségre lépett Rómával, hogy az egyesített seregükkel megállítsák a hunok előretörését. A két. roppant nagy sereg Catalaunban megütközött egymással, azonban Attilának nem jött be a számítása, s bár nem győzték le, nagy emberveszteséggel, le kellett mondania a győzelemről. 50-60 ezer halottal, a csatát a gót-római szövetségesek nyerték meg. Theodorik maga is elesett a harcban. Aëtius, a győztes, nem tudott, mit kezdeni a szövetséges csapattal, akik az akkori idők legnagyobb csata részesei voltak, az éjszaka leple alatt elhagyták a harcmezőt, és hamarosan felbomlottak. Amikor Attila ráeszmélt, hogy egyedül maradt katonáival, nem tehetett mást, visszavonult.  452-ben folytatta hadjáratát Itália ellen.

 

Hosszan lehetne sorolni azokat a területeket, városokat, amelyeket Attila bevett, és amelyek uralma alá kerültek, és óriási sarcot fizettetett a legyőzöttekkel.. De nem csak a városokat foglalták el, a templomokat és a kolostorokat is. Sok papot meg is öltek. A történészek leírása szerint az Itáliai harcokban olyan sokan haltak meg, hogy ember, emberhátán dombokat alkottak, a kis patakokban víz helyett vér folyt. Elképesztően nagyra nőt Attila birodalma: Közép-Európától a Fekete-tengerig, a Dunától a Balti-tengerig terjedt. Itt akár meg is elégedhetett volna Attila, birodalma további kiterjesztésével, hogy több időt szenteljen népének jövőjére, kultúrájára. Ő ennél nagyobbat álmodott, Itália után, a tengeren túli: Egyiptom, Asszíria és Afrika meghódítását vette fejébe. Ez a terv már nem valósulhatott meg, Attila sorsa másként rendelkezett.

 

Itália elfoglalásának a vége felé jártak, amikor (legenda szerint) az elhúzódó ostrom arra kényszerítette Attilát, hogy szálláshelyet építtessen magának. Az Adriai-tenger és a Karni-alpok között fekvő Aquiléját szemelte ki lakhelyül, de a lapos síkság nem felelt meg igényeinek, így katonáival hegyet készíttetett, hogy végignézhesse csapatai győzelmi csatáját. A katonák pajzsaikon és sisakjukban hordták össze a földet. A hegy rekordidőn alatt (legenda szerint három nap alatt), elkészült. Erre a hegyre építtette a várat, melyet Udinénak hívnak, és amelynek tornyát ma is úgy mutogatják, hogy Attila tornya.

 

Attila halála

Elkövetkezett Attila, hun király halálának napja 453-ban, 59 éves korában. Állítólag az utolsó felesége Ildikó mérgezte meg, de ez csak feltételezés. Más történészek szerint Attila nem csak a csatákban jeleskedett, szerette a finom borokat is, minden sikeres támadás után szívesen ütötte össze kupáját a vezéreivel, az pedig nem tett jót a magas vérnyomásának. A feljegyzések szerint, a magas vérnyomás hatására a nyelőcsövében visszér megnagyobbodás alakult ki, az éppen a nászéjszakáján szétpattant, és a kiömlő vértől megfulladt.

Voltak, akik gyűlölték, voltak, akik szerették Európa legnagyobb, legvitézebb emberét, Hun Királyt. Az viszont elfogadható, hogy mindenki csodálta, ha rettegte is. A magyar legenda szerint a hun alattvalók azzal fejezték ki tiszteletüket, óriási veszteségüket, hogy Attilát hármas koporsóba tették, és a Tisza egyik ágában temették el. Azokat, akik eltemették rögtön meg is ölték, hogy ne tudják elárulni a temetkezési helyet.

Amikor Attila halála hírül ment, és családja a megdöbbenéstől felocsúdott, a nagy hun király iránti kegyelet tiszteletben tartása, másodrendűvé vált., s elkezdődött az ádáz harc a hatalom megszerzéséért. Csaba és Aladár, mindketten magukat tartották a jogosnak a királyságra, a hunok pedig két pártra szakadtak Az egyenlő erő azt eredményezte, hogy mindketten uralkodni kezdtek, amelyből háború keletkezett. Újra előkerült a kard a kopja, és hun, hun ellen vívta értelmetlen csatáját. Felsorakozott a német haderő is, a német fejedelemasszonytól (Krimhildától) született Aladár mögé, Honorius görög császár lányától született Csaba mögé pedig a görögök

Az első ütközetben Aladárnak kellett meghátrálnia. A második ütközetben elhagyta Csabát a szerencse és ő lett a vesztes. Ez a csata megpecsételte a hunok jövőét: elvéreztek. Annyian elhullottak, hogy Csabának seregéből mindössze 15 ezer ember maradt, a semmi közepén. A birodalom elvesztése után Csabának nem volt más választása, mint a maradék katonáival Görögországba menekülni. A Pannon földön maradt néhány ezer hun közösséget alakítva, Erdélyben maradt, amelyet székelyföldnek hívnak.

A hun, hun elleni hatalmi belső harcok miatt megsemmisült hub birodalom után, a germán törzsek kihasználva a lehetőséget a terjeszkedése, ismét uralmuk alá hajtották Kelet- és Közép-Európa széles területeit, a Kárpát-medencével együtt.  A magára hagyott hun nép pedig szétszóródva elmenekült, ahová csak tudott. Egy részük Erdélybe. Amit csak a hunok építettek maguknak, az mind az enyészetnek indult, A hun király várát, amely Tápiószentmárton dombján állt lerombolták, hogy hamva se maradjon.

— Kb. egy évszázad telhetett el, amikor 567-ben keletről újabb honfoglalók érkeztek a Kárpátokhoz: a lovasnomád avarok. Hazát akartak maguknak és meg is szerezték. Átkeltek a Kárpátokon, szétverték a germánokat, és elfoglalták a helyüket.

Ha igaz Attila kegyetlenkedése (ami akár kétségbe is vonható), figyelembe kell venni, hogy mindezeket az ellenségek jegyezték fel róla. A másik; abban az időben egyik fél sem kímélte a másikat, mindkettő győzni akart, és totálisan uralkodni. A legkisebb érték az ember volt, erről tanuskodtak a hódítások. Olyasmit egyik krónikás sem jegyzett fel, hogy a hun király, egyszer is ne tartotta volna be, vagy megszegte az adott szavát. Ezzel szemben a nyugati országok történelme, mint kegyetlen barbár népként említi meg a hunokat, és a hun királyt. ez franciául, fonetikusan (Án Ra), olaszul (Unno Re), németül (Hunne Köni), angolul (King of hungri),

Ha számba vesszük Ázsia, Európa történelmének forgatókönyvét, azt tapasztalhatjuk, minden létező, volt birodalom, amikor eléri a virágkorát, hanyatlásnak indul: elvirágzik, megszűnik. Először önmagukat belülről kezdik pusztítani, gyengíteni, így aztán a jármuk alatt nyögő nemzeteknek lesznek a prédái. Ez történt a hun birodalommal is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Gyöngyös

(Balog László, 2017.02.13 16:05)

Tényleg nagyon figyelemlekötő volt a történet, de én a Hunok eredetét a Hátsó Mongóliai területekről olvastam, amikor még a Kina-i néppel is volt közös császáruk, vagyis keveredtek a kinaiakkal és nem kevés időről volt szó!! Úgy tudom Kínában van egy Hu Múzeum is ami kiejtve Han ami nagyon hasonlít a kinaiak nyelvére!! Ami még eszembe jut, hogy Fehér Hunok voltak ott, Mongolia mögött amelyeket Attila fogott össze és indult el velük nyugatra!!