Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HUNOK ÉS MAGYAROK EREDETE - MAGYAROK TÖRTÉNELME 5 rész

 5 rész

ORSOLEÓ PÉTER MAGYAR KIRÁLY

 
Istvánt Orsoleo Péter (1038-1041) István egyik húgának és Orseolo Ottónak, Velencében született közös gyermeke követte, a nemzet egyetértésével, István királyt a trónon. A jogos örökösök kényszerűségből fejet hajtottak István király végakarata előtt. A velük együtt érzőek pedig szerényen visszahúzódva éltek a hatalom sáncába, nehogy fény vetődjön rájuk.
 
Az erősen kereszténynek nevelt Péter uralkodása ellen nem merülhetett fel kifogás, annak ellenére sem, hogy a magyarság szemében idegennek számított és hatalmát, saját védelmében erős hadsereggel tartotta fenn. Következetes határozottsággal betartott mindent, amire István Királynak esküt tett. Sőt, akár egy megszállott felpergette az eseményeket. Például István módszerét követve, új adókat vetett ki, hogy növelje az állam bevételét, törvényeket alkotott, és pénzt veretett. A külpolitikán sem változtatott, látszólag az ország érdekeit tartotta szem előtt. Jó barátságot tartott fenn a szomszéd országokkal, miközben támogatta a szabadságharcot.
 
Lényegében elnyerhette volna a magyarság jóindulatát, ha nem idegen vezetőkkel, és nem zsarnoki módszerrel uralkodik. Amint észrevette, hogy a valamelyik magyar úr nem pendül egy húron az Ő elképzelésével, és hangot is ad hozzá, annak meg pecsételődött az élete, kizárta a döntéshozatalokból, és örülhetett, hogy ennyivel megúszta. Az egyházi püspökökkel sem kíméleteskedett, ha úgy tetszett, leváltotta őket. Azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy egyre gyakrabban figyelmen kívül hagyta a magyar királyi tanács véleményér, helyettük idegen országból hozatott tanácsadókat. Vagyona őrizetét is a németekre és olaszokra bízta, és nem titkolta, hogy lenézi a magyar nagyurakat, és a magyar népet. Ezt azzal tetézte, hogy nyíltan bujálkodott, és szemet hunyt a testőrei szemérmetlenségeik felett a magyar nőkkel szemben. Ezzel végleg elvetette magától a fontos tisztséget betöltő nagyurak jóakaratát, a királynak kijáró tiszteletet.
 
Péter nem tartotta be azt az esküjét, melyet Gizellával szembe István királynak tett. Nevezetesen, hogy az uralkodása alatt a királynét, mindig tiszteletben tartja, és ha túléli férjét,nem fosztja meg özvegyi javaitól, minden ártó szándékú rágalomtól megvédi. Erre esküdtek fel az ország összes főura is.
 
Amit Péter Gizellával kapcsolatban esküvel megígért egy évig be is tartotta, aztán megfosztotta mindentől. Először a birtokait vette el, aztán a katonai fölényével a kincseit is. Ezzel sem elégedett meg: esküre kényszerítette, ami még megmaradt, abból az ő engedelme nélkül nem adakozhat senkinek. Péter, Gizella elleni kegyetlenkedése addig fajult, hogy megtiltotta a királynénak, hogy nem fogadhat látogatókat, és ö sem látogathat meg senkit.
 
Az igazságtalan jogfosztás után a három év tűrés ideje felbomlott, Gizellának lépnie kellett. Összehívta a magyar főurakat, és emlékeztette őket az esküjükre, amit Istvánnak tettek. A főurak, akik nagy tisztelettel adóztak a királynénak, rájöttek, ha hagyják, hogy Péter folytassa az esküszegést, ők is esküszegővé válnak. Többször is felhívták a király figyelmét az igazságtalanságára, és a helyzet feloldására, de ő hajthatatlan maradt. A főurak lecsillapultak, nem lázongtak tovább, hagyták, hogy Péter kénye-kedve szerint folytassa addigi önkényeskedéseit. Belenyugvásuknak talán súly adott az a tény, hogy Gizella cselszövésének tulajdonítható a Vazul fiúk kizárása a trón elnyerésébe, és Péter trónörökös kinevezésében. Hogy ez mennyire felel meg a valóságnak, írásos bizonyíték semmilyen forrásban nem maradt fenn, így megmaradt a feltételezés szintjén. Gizella belefáradva a sanyargatásba, kolostorba vonult, és adományokból élte le életét, 1059-ben halt meg.
 
1045-ben a kiábrándult magyarság, aki visszasírta István Király korát, szabadulni akart az idegen befolyás alól, és hogy ez megvalósuljon, Pétert kellett letaszítani a trónról. Ez viszont csak szervezett összeesküvéssel mehetett. Az összeesküvés lelepleződött, és szörnyű bosszú következet. Péter nem elégedett meg annyival hogy kivégeztette az ellene szegülőket, irgalmatlanul a kínzás minden fortélyát kipróbálta rajtuk.  Olyan hatalmassá duzzadt az elégedetlenség, hogy az egyszerű embereket a megtorlás sem rettentette el. 1046-ban már népi felkeléssel kellett Péternekszembenéznie. Jóllehet a teljes magyarság áttért már a keresztény hitre, még nem szilárdult meg az elkötelezettség bennük. De mielőtt közvetlen Péter trónját vették célba, a fő tanácsadóján, Budon akarták elverni a port. Őt tették felelőssé Péter minden rossz lépésért. Amikor Péter látta, hogy nem tudja megvédeni hű emberét, kiszolgáltatta a nép haragjának. Budot megölése után darabokra vagdalták, két gyermekének kitolták a szemét.
 
Ez az összeesküvés már az egész országra kiterjedt, amikor Péter fülébe jutott, hogy (még az első lázadás idején) Gellért püspök hívására Vazul három fia Magyarországra érkezett. Gyorsan kellett cselekednie, és Székesfehérvár felé vette az irányt. Meglepetésére a város kapuját zárva találta. Ekkor már tudta, hogy ki kell menekülnie az országból, és segítséget kérni a németektől. A terve nem valósulhatott meg, mert az országkapun sem tudott kijutni. Így engedett András herceg kérésének, hogy térjen vissza, nem esik bántódása. Ennek ellenére András követe csapdát állított, azzal a szándékkal, hogy elfogja. Igen ám, de Péter rosszat sejtve, védőivel bezárkózott egy udvarházba. Három napig tartotta magát, végül elfogták, és megvakították. 1059-ben halt meg, és a pécsi székesegyházban temették el.
 
ABA SÁMUEL MAGYAR KIRÁLY
 
A következő király, Aba Sámuel is, akármint Péter, már az uralkodása kezdetén, megindult a végzet lejtőjén. Születés idejéről nincs feljegyzés, halála, uralkodása végén 1044-ben következett be. Az mindenképpen történelmi esemény, hogy ő volt az első megválasztott magyar király. Két különböző néven ismerték Aba és Sámuel. Anonymus (hitelesnek tekinthető) feljegyzésében úgy szerepel, hogy Aba és Sámuel egy név. Származását tekintve a vélemények különbözőek. Van, aki Attila leszármazottjának tartja, Anonymus szerint kun, a mai megítélés szerint kazár származású.
 
Egy dologban megegyezik a történészek véleménye: úgy került szoros kapcsolatba az árpád háziakkal, hogy István, politikai megfontolásból, hozzá adta feleségül az egyik húgát. Cseberből vederbe esett a magyar hon. Aba Sámuel azzal kezdte uralkodást, hogy politikai megfontolásból, és Péter iránti gyűlöletből, gyorsan és hatékonyan elkezdte a tisztogatást. Sok embert megöletett és, embertelen módon megkínoztatott. Amikor ezzel végzett, totális politikai és gazdasági átalakításba fogott. Kénye, kedve szerint, fenekestől forgatott fel az ország megszokott rendjét.. Visszavonta Péter király által hozott törvényeket, megszüntette az adózást, és még azt az adót is visszavonta, amely István királytól származott.
 
Mindezt a társadalmi átalakításával tetézte be. A nemeseket semmibe vette, csak alattvalókkal és parasztokkal barátkozott, azokkal vette körül magát, csak az ő érdeküket vette figyelembe. Fennhangon hirdette, hogy az urak és szolgák között nincs különbség. Nyilvánvalóan a fordított állapot kedvezett a pórnépnek és rajongtak érte. De a nemesség megalázva érezte magát, és titokban arra törekedtek, hogy Aba Sámuelt megfosszák a hatalmától.
 
Sámuel nem tudott belenyugodni, hogy III. Henrik, német uralkodó menedéket nyújtott Péternek,
 
1042-ben betört az osztrák őrgrófságba, hogy az erejét fitogtassa. Bár az összecsapásokból győztesen került ki, nem nyert vele semmit.
 
 Ennek ellenére sem adta fel, hogy békét kössön III. Henrikkel, aki folyvást azon mesterkedett, hogy Pétert visszahelyezze a trónra. Nagyon hátrányos feltételek mellett 1043-ban sikerült is a békekötés, de annak fejében le kellett mondani a Lajta és Morva folyók közti területről. Ezt megtetézte a hadisarc fizetése.
 
Aba Sámuelnek rá kellett döbbennie, hogy adók nélkül üres az ország kincstára, és a hadisarcot sem tudja miből fizetni, ezért újra bevezette az adóztatást. A hibát azzal követte el, hogy az adózást csak a nemesekre és a püspökökre hárította. Sőt visszakövetelte az egyháznak adott adományokat. — Törekvése arra irányult, hogy megszünteti a magántulajdont, s ezzel visszaállítja a törzsi társadalmat. Már nem csak a nemességet, az egész kereszténységet is maga ellen fordította. Német (egyoldalú) információ szerint, kegyetlen zsarnokisággal egymást érte a vérontás; gyilkosságokat követett el, ártatlan embereket vakíttatott meg. Még a saját embereit is, akinek nem tetszett a nézése, husángokkal agyonveretett. Magyar, hiteles leírásos bizonyítékok nincsenek róla.
 
Elkövette Aba Sámuel azt mulasztást, hogy nem fizette III. Henriknek a hadisarcot, és ezzel magára haragította. Ezt használták ki, az uralmát megelégelt nemesek III. henrik segítségét kérték, és meg is kapták. 1044-ben hadjáratot indított Magyarország ellen. Győrhöz közel Ménfőnél csapott össze a két sereg.
 
Aba Sámuel vereséget szenvedett, és a német uralkodó birtokába került a koronája. Aba Sámuel, más lehetőség nem lévén, feleségével és fiaival kelet felé menekült. A további sorsáról nincs megemlékezés, a halálának körülményei sem egyértelmű. Ugyancsak német forrásból tudhatjuk, Aba Sámuelt azok a magyarok, akiket sanyargatott, elfogták és 1044-ben kivégezték. Később az egyszerű magyar emberek (akik a rajongásig tisztelték) közül valakik sírját felnyitották, és csodák csodájára ruházatát épen, sebeit begyógyulva találták. Ezután kegyességet gyakorolva, Aba Sámuelt a saját, Abasári monostorában újra eltemették.  
 
ANDRÁS ÁRPÁD-HÁZI MAGYAR KIRÁLY
 
1044-ben a trón megüresedett, és 1046-ban András; (született 1013-160)  a megvakított Vazul egyik fia foglalta el. Felesége, Jaroszláv, kievi fejedelem lánya, Anasztázia. Sajnos a trónra lépését, szörnyű és pusztító anarchikus erők előzték meg.
 
András, Levente és Béla Csehországot ott hagyva, Lengyelországban vándoroltak, ahol. Mjesko, akkor még csak lengyel fejedelem szívélyesen fogadta be őket. Levente és András tovább vándoroltak Oroszországba. Béla Lengyelországban maradt, és a lengyel sereg élére állva, segített legyőzni a pomeránokat. Hálából a lengyel krónika egy szép hőstörténettel emlékezet meg róla.
 
András és Levente száműzetésük nyolc évét már Oroszországban, Kijevbe töltötte, és András ott 1038-ban meg is nősült, a kijevi fejedelem lányát, Anasztáziát vette feleségül. A házasság feltételeként, át kellett térnie a keresztény hitre. 1040-ben megszületett a lányuk Adelhaid. Levente továbbra is pogány maradt. Több adat nincs a kijevi tartózkodásukról.
 
ANDRÁS HAZATÉRÉSE
 
Amikor 1046-ban András és Levente Magyarországra érkezett, özönlöttek az emberek hozzájuk, mert az ország megváltóját látták bennük. Egy felöl a püspökök, papok, akik megelégelték Péter zsarnokoskodását, más felöl a Vatha által vezetett lázadó pogányok, akik minden erejükkel, kíméletlenül az idegen igát akarták lerázni magukról (értve alatta a püspökök, papok megöletését, a templomok lerombolását), és bíztak abban, hogy András segítségükre lesz. Nem volt tudomásuk arról, hogy a megváltójuk áttért a keresztény hitre.
 
András szörnyű kelepcébe került, de a felfelé törekvő céltudatossága félre tolta benne, amit a becsület diktál, a valódi érzései ellenére, engedett a pogány lázadók kérésének. Ha nem azt teszi, őt gyűrik maguk alá. Elkezdődött a véres leszámolás, a papok felkoncolása, Gellért püspököt letaszították a budai hegyről. A lázadók elvakultságukban a lerombolt keresztény templomok köveiből pogányoltárokat építettek.
 
Nagy árat fizetett András, hogy trónra kerüljön, de teljesült a kívánsága, 1046 végén, Székesfehérváron királlyá koronázták. A sors fintora révén, az a három püspök végezte a koronázást, akik túlélték a pogányvérengzést.
 
Vatha és lázadó hívei azt hitték, Magyarországon örökre eltörölték a kereszténységet. Nagyot tévedtek, az újdonsült király első feladatául tűzte ki, mielőtt a pogány hagyományok megvalósulhatnának, népét visszairányítsa a keresztény hitre, hogy újra megnyíljon a kapu, a tudomány, a művészet és a kereskedelem előtt. Ehhez szükség volt békére, a békéhez pedig a német császár barátságára, még áldozatok árán is. Például meg kellett erősíteni hatalmát, visszaállítani István király törvényeit, olyan formában, hogy a kereszténység visszaállításával, megtartani, Magyarország függetlenségét.
 
A német császár nem bocsátották meg Andrásnak, hogy az ő beleegyezésével öldösték le a keresztény papokat, püspököket, ezért Andrásnak számolnia kellett a német támadások lehetőségével, amelyet mindenképpen el akart kerülni. Továbbra is úgy találta, népe sebeinek begyógyulására, békére, főleg időre van szükség. Egy polgárháború után nem keveredhet külháborúba, a legyengült ország nem tudna megbirkózni vele. A belviszonyok helyre állítása is lekötötte minden erejét. Szerencsére III. Henrik az itáliai háborúval volt elfoglalva, így nem kellett tartania a támadástól. Persze a tudatát folyamatosan fusztrálra a félelem, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik, és ha nem akar vereséget szenvedni, fegyver helyett (melyet oly jól forgatott a magyar), időhúzásra, taktikázásra kénytelen áttérni.
 
1047 elején, követeken keresztül próbálta kimagyarázni magát III. Henrik előtt, hogy a lázadó pogányok kényszerítő hatására foglalta el Péter helyét a trónon, de amint tehette, kivégeztette őket. Sőt felajánlotta, ha az ország királya maradhat, kötelezi magát az adófizetésre, és hű szolgája lesz. A bosszút lihegő Henrik visszautasította.  IX. Leo pápánál is próbálkozott eredménytelenül. A pápát sem tudta meggyőzni, illetve olyan követelménnyel állt elő, amit lehetetlen volt teljesíteni.
 
BÉLA HAZATÉRÉSE
 
Amikor közeledett a német támadás ideje, András helyzete súlyossá vált, segítségre szorult. Ezért 1048 táján Lengyelországból hazahívatta Bélát, az öccsét, akivel hálából megosztozott vele Magyarországon. Bízott benne, és nem hiába, ketten eredményesebb stratégiát dolgozhatnak ki.
 
Így is történt. Amikor 1051-ben a németek támadást indítottak a magyarok ellen, András és Béla, István király taktikáját alkalmazva, a németek előtti útvonalon a lakosságot kitelepítette, a termőföldeket, házakat felgyújtották, hogy az ellenséget megfosszanak minden élelemtől. András az élelem utánpótlást, hamis levelet írva, visszairányította. Eközben a magyarok folyamatosan, főleg éjjel, azzal sokkolták a kiéhezett németeket, hogy rájuk támadtak és gyorsan eltűntek. (Ezt a módszert még a vándorló hunok is alkalmazták, csak véresebb kimenetellel.). Az összecsapás, emberáldozat nélkül, a magyarok javára dőlt el, De András nem ülhetett nyugodtan a babérjain, tudta, itt nincs vége, számított az újabb támadásra. Bár újra megpróbálta diplomácia úton lerendezni a viszályokat, III. Henrik félresöpörte a békés megegyezés lehetőségét, és 1052-ben, újra támadásba lendült. Rosszul tette: ismét meggyőződhetett, ha a magyaroknak nincs elég fegyverük, van helyette eszük, melyben legalább annyira hatásosak, mint a karforgatásban.
 
Henrik ismerve a magyarok kiéheztető taktikáját, nem akarta kitenni seregét az esetleges éhezésnek, a Duna folyón indította seregét. Pozsonynál kezdték a támadást, amely hetekig eltartott, mert a magyarok vitézül tartották magukat, és hogy kevesebb vér folyón el, újra a ravaszság fegyverét vetettek be. Egy Zutmund nevű várvédő magára vállalta, hogy éjjel megfúrja a német hajókat. A kísérlet sikerrel végződött, a németek további támadási akciójuk összeomlott, és mint legyőzöttnek kellett elhagyni Magyarországot.
 
Nem csak a harctéren peregtek az események, hanem a királyi családban is, 1053-ban
megszületett András és Anasztázia fia Salamon, amely megváltoztatta a trónolás korábbi elképzelését. Salamon után rövid idő elteltével ismét fia született Dávid.
 
A pozsonyi összecsapás előtt András továbbra is a békét tartotta üdvözítőbbnek, mint egy újabb háborút. Így gondolta IX. leó pápa is, aki nem tudott megbocsátani a magyar királynak, és az ő közreműködésével Henrik nagyösszegű pénz megfizetését, és magyar területek átengedését követelte. András, abban a helyzetben nem tehetett mást, elfogadta a magyarokra nézve igencsak hátrányos feltételeket. A 1053 pozsonyi győzelem után, már nem tartotta fontosnak a kényszerígéret betartását, német-magyar béketárgyalásokat követelt.
 
Hogy a béke megkötésére nem került sor, annak tudható be, hogy a németeknél elkezdődtek a belső villongások, aztán hamarosan meghalt III.henrik és új helyzet állt be. A hat éves fia, IV. Henrik került a trónra 1056-ban. Újra kezdődhettek a béketárgyalások, amelyek két évig tartottak, és 1058-ban megtörtént a békekötés. Az időhúzás kedvezett a magyaroknak, itt már nem esett szó, se a németek területi igényéről, se pénzről, se a magyarok feletti uralomról. Ekkor már András súlyos betegségben szenvedett, szélütés érte, s nem tudott járni, mindenhová hordágyon vitette magát. Akkor úgy érezte, nem tud felépülni, és már nem sok ideje van hátra, cselekednie kell a fia érdekében. Megszegve Bélának tett ígéretét, királlyá koronáztatta fiát Salamont.
 
András sejtette, hogy Béla nem veszi jó néven ígéretének megszegését, bizonyosságot akart, hogy igényt tart-e a királyságra, vagy belenyugszik, hogy továbbra is hercegi dukátuskén uralkodjon?  Hogy, erről meggyőződjön, ravasz tervet eszelt ki. Felteszi öccsének a kérdést; a koronát vagy a kardot választja? Ha a koronát akarja, a trón mögött rejtőzködő testőrei felkoncolják. Igen ám, Béla hívei előre figyelmeztették, hogy az életével fizet, ha a koronát választja. Természetesen a kard mellett döntött.
 
De történt más is, 1058-ban, ami a békét volt hivatott biztosítani. András öt éves fia Salamon és IV. Henrik tizenegy éves nővére Judit eljegyezték egymást. Ez nagy lépést jelentett a két ország között, mégpedig az egymáshoz viszonyított függőséget.
 
ANDRÁS KIRÁLY HALÁLA
 
Béla nem tudott belenyugodni a korona lemondásába, eltökélte, hogy fegyverrel szerzi vissza. András nem kerülhette el a kihívást, és a németektől kért segítséget: a rokonsági kapcsolat révén meg is kapta. Béla a lengyelektől kért segítséget. A lengyel feleségére való tekintettel Boleszkó Fejedelem hajlandó volt segédcsapatokat bocsájtani Béla rendelkezésére. Tiszántúlon történt meg az ütközet, amelyen Béla győzött. András nem tehetett mást, mint seregével nyugat irányába menekült, azon igyekezve, hogy kijusson az országból. Balszerencséjére ez sem sikerült, a mosoni kapunál elállták az útját, s mivel Béla serege a nyomában volt újra összecsaptak. Ez a csata vetett véget András életének, valahogy a földre került, és a lovak, szekerek összetaposták. Súlyos sebesülten került Béla fogságába, de hamarosan meghalt. A mai tihanyi templomba temették el. Halála után az utókor annyit írt a javára, hogy megvédte a németekkel szemben Magyarország függetlenségét.
 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.