Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MAGYAR NÉPMESÉK GYEREKEKNEK

MESÉK GYEREKEKNEK

MAGYAR NÉPMESÉK 

mezokovesd-000.jpg

Egyszer volt, meg régen is volt, és éppen Magyarországon, egy kicsiny falu. Ebben a kis faluban csupa szegény ember lakott és a földesúr, akit mindenki úgy hívott: a tajtékpipás. Azért kapta a nevet, mert a pipa, csak akkor került ki a szájából, ha evett, vagy két mondat között levegőt vett.

     A szegények között lakott egy még szegényebb ember a feleségével és az egyetlen vagyonával, a csodaszép lányával Erzsóval. Aki meglátta a csodaszép lányt, annak rögvest tátva maradt a szája, a lélegzete is elakadt, ha belenézett a tengerkék szemébe, meghallotta bársonyos hangját.

      A tajtékpipás földes úrnak, is volt a vagyona mellett, egy délceg, eszes fia Janó, akit Debrecenben taníttatott, pedig nagyon messzire esett a falutól, ahol laktak. Már kisgyerek korától fogva a közelébe sem engedte a szegény embereknek, annyira féltette. Hogy mitől féltette, azt maga sem tudta, csak azt érezte, irtózik a szegénységtől, és hogy ne kerüljön kapcsolatba velük, minden gazdasági munkát az intézőjével végeztetett.

 — Na, fiam — szólt a földes úr Janóhoz, amikor elérte a nagykorúságot —, itt az idő, hogy átvedd a gazdaságot, de előbb asszonyt kell hoznod a házhoz. A harmadik faluban élő bíró lányát néztem ki neked, azt kell feleségül venned.

— Nem is ismerem — tiltakozott rémülten Janó.

— Majd megismered a menyegző után — Jelentette ki az apa, keményen, ellentmondást nem tűrő hangon. — Megesküdtem a bírónak, vesszen el a tajtékpipám, ha nem tartom a szavamat. ezt pedig nem akarhatod.

— Nem is érdekli apámuramat, hogy boldog leszek-e? — kesergett Janó.

— Lárifári! Meglásd, a boldogság magától megjön. Annyit megengedek, hogy a menyegző előtt megtekinthesd a jövendőbelidet. Felöltözöl vándorlegénynek, bekopogtatsz a bíróékhoz és kérsz egy pohár vizet.

      Mit tehetett Janó, felöltözött vándorlegénynek, és elindult lánynézőbe. Ahogy ment, mendegélt a fákkal övezett országúton, a fák mögül egy csengő énekhang ütötte meg a fülét. Megtorpant, és fülelni kezdett. Nem tudott ellenállni, hogy ne tudja meg, ki a hang gazdája. Az történt, ami várható volt. Amint meglátta Erzsót, annyira elbűvölte a lány szépsége, hogy ott rögvest bele is szeretett. Megfeledkezett ő az apjának tett ígéretéről a bíró lányáról, oda állt Erzsó elé. — Ki vagy te széplány? — kérdezte elragadtatva.

— Te vagy az idegen, neked kell előbb megmondani, ki vagy — vágta ki Erzsó bátran, miközben fülig pirult, mert már neki is megtetszett délceg fiú.

— Láthatod, vándorlegény vagyok.

— És, hová vándorolsz?

— Feleségnek valót keresek.

       Szomorúság lepte el Erzsó arcát, könnycseppek hullottak ki tengerkék szenéből. — Akkor csak menj, és járj szerencsével!

Erre aztán derűsen nevette el magát Janó. — Én bizony egy tapodtat sem megyek tovább, amikor a szívem választottja itt áll előttem. Akarsz-e a feleségem lenni?

A válasz nem is lehetett más, csak az, hogy igen.

— Hercegnő leszel mellettem, selyembe, bársonyba öltöztetlek — ígérte Janó, és úgy érezte, ő a világ legboldogabb embere. — Gyere, megmutatlak apámnak.

       Amikor a földesúr hatalmas házához értek, és Janó nyitni akarta a kaput, Erzsó ijedten hátrálni kezdett. — Nem mondtad, kinek a fia vagy — sírta el magát. — Én soha nem lehetek a feleséged, mert én szüleim nagyon, nagyon szegény emberek.

— Sose törődj vele, az én apám nagyon gazdag, jut itt mindenkinek — mondta Janó. Megfogta a lány kezét és behúzta a kapun.

      A pipa kiesett a földesúr szájából, és begurult a szekrény alá, amikor a fia bejelentette, hogy itt a mátkája, és mielőbb szeretné megtartani a menyegzőt. Éktelen haragra gerjedt. — Nem oda Buda! — kiáltotta, a homlokáig elvörösödve. — Ez a lány, nem az a lány. Ez egy kódis

— Apámuram — húzta ki magát Janó —, már nem vagyok kiskorú, az életem nem apámuramé, hanem az enyém. Ha apámuram nem egyezik bele a házasságunkba, világgá megyünk, a vagyonát pedig megtarthatja magának.

       Erre aztán megrémült a földesúr, lenyelte a haragját, megenyhülten tette egymáséba a két fiatal kezét, és még meg is simogatta. — Ha ti így gondoljátok, nincs ellenvetésem, legyen meg az a menyegző mielőbb. Fogass be fiam a hintóba, hozasd ide a mátkád szüleit, hogy közösen igyuk meg az áldomást.

 Nem sok idő múlva óriási lakodalmat csaptak, és meghívták a falu apraját, nagyját is. Csak a tajtékpipa nem lett meg, úgy elgurult.

 

 mezokovesd-000-jo-meret.jpg

 János bácsi tíz lánya

     Hol volt, hol nem volt, Magyarország egyik szegletében egy kicsiny falu, a falu patakjának partján lakott János bácsi. Ismerték az egész környékben, mert csak neki volt tíz gyereke, ráadásul mind lány. Lányok ugyan, de olyan, de olyan szépek. mint amikor reggel a nap felkél. A legkisebb, akit elneveztek vakarcsnak, nem volt ugyan olyan szép, mint a többi, viszont sokkal okosabb.

 Nagyon szegényesen élt a család, még azt is meg kellett gondolni, hány szem borsóból főzzék a levest. János bácsinak hol volt munkája hol nem. Nem is tudta volna eltartani a tíz gyereket, ha nincs egy tenyérnyi kertjük, ami éppen arra volt elég, hogy egy kis zöldségféle és télire a krumpli megteremjen benne. A mindennapi húst pedig a patakból halászta ki. A ruházkodás is óriási gondot okozott, mindig csak a két legnagyobb lány kapott új ruhát, ami rámaradt a kisebbekre.

Amikor nagylánnyá cseperedett a legidősebb, János bácsi maga elé szólította — Na, jányom, felnőttél végre egészségben, itt az ideje, hogy megélj a két kezed után.

— Oszt hová menjek dolgozni, nem értek semmihez — ijedezett a lány.

— A házimunkához értesz, elszegődsz szolgáló lánynak — biztatta az apja, és reménykedve nézett végig az egészségtől duzzadó, gyönyörű lányán. — Fél év elteltével látogass haza, hogy tudjam, hogy megy a sorod.

            A lány megígért mindent, aztán fogta a szegényes bugyrát, és neki vágott a világnak. Eltelt két félév is, de a legidősebb lány nem jelentkezett. Búsultak is a szülők nagyon, János bácsi mégis útnak indította a következő lányt is, akinek az északi csillag ragyogott a szemében.

— Neked is csak azt tudom mondani, mint a nővérednek: járj szerencsével, és félév múlva jelentkezz, hogy, hogy megy a sorod.

            Ez a lány sem jelentkezett, aztán a többi sem. Mire a legkisebbre, Vakarcsra került a sor, már megedződött János bácsi szíve. — Tudom, téged is hiába várlak haza, még sem akarok a boldogulásod útjába állni — mondta könnyező szemmel.

— Csakhogy én nem megyek sehová — húzta ki magát vakarcs magabiztosan.

János bácsi szíve nagyot dobbant, mégsem mutatta. — Aztán, mért nem?

— Mert én gazdag akarok lenni, és itthon akarok meggazdagodni, hogy idős korukra apámék is jól éljenek.

— Miből akarsz meggazdagodni, te kis oktondi?

— Ott a patak, Édesapám, hatalmas és tiszta, mint a szűrt víz. Oda csalogatom a nagyközség embereit, hogy a hársfák árnyékában pihenjék ki a fáradalmaikat, közben főtt kukoricát, meg

gyümölcsöt árulok nekik.

— Miből gondolod, hogy sikerül.

— Megérzi azt az ember, apámuram. Aprólékosan kigondoltam mindent.

            Igaz, nem nagyon bízott János bácsi Vakarcs tervében, örömmel bólogatott, és elhatározta, az eddiginél nagyobb gondot fordít, a kertjük végébe ültetett két barackfára. Ahogy Vakarcs tervezte üzlet beindult, már a piacról vásárolta a gyümölcsöt, és házhoz is szállította. Három év elteltével átépítették a szegényes házukat és a tornácot telerakták cserepes muskátlival, hogy minden arra járónak megakadjon rajta a szeme.

            Nagy híre ment János bácsiék szerencséjének, Sőt, eljutott a kilenc lány fülébe is. Sorba be is állítottak családostul, hogy személyesen győződjenek meg, igaz-e a hír?

Erre várt Vakarcs. Arra, hogy a szüleit boldognak lássa, és ne mindig a gyerekeik utáni epekedésüket keljen látnia. Amikor észrevette, hogy egyik testvére sem akaródzik hazamenni, eléjük állt. Meleg szívvel, de kemény hangon szólt: — Látom rajtatok, itt szeretnétek maradni.

Néma bólogatás volt a válasz.

— Ez megoldható, de nem ebben a házban. Vettem nagyon olcsón egy hektár földet. Olcsón jutottam hozzá, mert nem termő föld, és eddig kihasználatlanul hevert. Dimbes-dombos és az is sziklás, itt-ott van közöttük legelő. Jó szívvel nektek adom, és osszátok fel magatok között. Nem kell más hozzá, hogy jól megéljetek belőle, mint ötlet és szorgalom. Az ötletet megkapjátok tőlem, a szorgalom a ti dolgotok.

A lányok csalódtak egy kicsit, de elfogadták az ajánlatot. Végre újból együtt volt a család, mindenki jól járt, és mindenki boldog volt, különösen a szülők.

 

 mezokovesd-000-csizmadia.jpg

 

 A CSIZMADIA MESTER

 

Létezett valahol, úgy mondták Erdély közepén, egy falucska. Ebben a falucskában élt egy csizmadia mester, akinek volt egy fia Jankó, de nem akármilyen ám: okos, ügyes, és borzasztóan tanulékony, ráadásul nagyon jóképű. Apja csak egyszer mutatott meg valamit, ő máris elsajátította. Nem csoda, ha túlhaladta apja mesteri munkáját, és mindenki az egész környéken náluk akart csizmát készíteni.

            Az apa dicsekedett is fűnek-fának, hogy ilyen mester, mint a fia, nem is terem minden bokorba. Egy napon gondolkodóba esett. Miért kellene az ő fiának is leragadnia ebben a nagyvilágtól távol eső, ismeretlen helyen, amikor nagyobb uraknak is készíthetne csizmát? Talán még a királynak is. Napokig hányta-vetette az ötlet előnyét, hátrányát, végül úgy döntött, a saját érdekét háttérbe szorítja. fontosabb a fia jövője. Odaintette Jankót.

— Látom, Édesapám, valamin nagyon töri a fejét. Talán nem vagyok eléggé engedelmes?

            Határozottan rázta meg fejét a csizmadia mester. — A jövődön gondolkodtam el. Nem mehet így tovább, világot kell látnod, és megnyerned a gazdagokat is. Na meg feleségnek valót sem árt kinézned.

            Most rémült meg Jankó igazán. — El akar kergetni, Édesapám?

Bár nagyon okos, fogékony volt Jankó, időbe tellett, mire apja megértette vele, mért akarja, hogy világot lásson. Nagy könnyeket hullajtva búcsúzott el szüleitől.

            Amikor egy város határához ért, egy idős embertől megtudta, hogy a király kihirdette: ha létezik olyan csizmadia mester, aki a lányának olyan lovagló csizmát készít, ami nem nyomja a lábát, ahhoz hozzáadja feleségül a lányát, és nekiadja fele királyságát.

— És eddig még nem akadt, egy se?

— Nem bizony, pedig a szomszéd országokból is jöttek szerencsét próbálni.

            Jankó megrántotta a vállát. Na, akkor én sem próbálkozom, gondolta keserűen, amiért kénytelen elszalasztani a nagy lehetőséget. A következő percben arra vágtatott egy aranyhintó, és a hatalmas ablakon megpillanthatta a gyönyörűséges királykisasszonyt. Akkorát dobbant a szíve, hogy majd kiugrott a helyéből. Egy életem, egy halálom, szerencsét próbálok, döntötte el. Ment is rögvest a királyi palotához, és bebocsátást kért a királyhoz.

Félelmetes méltósággal ült trónján a király, aztán, amikor meghallotta, mi járatban van Jankó, és végignézett rajta, reményt vesztve szólt: A külsőd nem sokat ígér, de próbáld meg fiam, és ha sikerül elkészíteni a csizmát, tiéd a lányom, ráadásul fele királyságom.

A csizma elkészült, a királykisasszony örömmel jelentette ki: mintha a lábára öntötték volna, sehol nem nyomja. azt meg be sem merte vallani, hogy a szemrevaló csizmakészítő mester nyomban elnyerte a tetszését. A király is betartotta a szavát, hiszen a lánya boldogsága, mindennél többet ért számára. — Itt a kezem, nem disznóláb — nyújtotta kezét parolára Jankónak.

Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és Jankó szülei is ott volta. Az apja büszkén nézett a fiatal párra. Az isten is egymásnak teremtette őket, ismerte. Talán még mindig élnek, ha meg nem haltak.

 

 mezokovesd-000-jo-meret-masolata.jpg

 KIRÁLYLÁNY ÉS A CSÚF BÉKA

 

Nagyon, nagyon régen történt, amikor még királyok uralkodtak minden országban. Akármikor is történt, de igaz volt. Legalábbis azt mondják. Gyönyörű királyi palota állt egy magas domb tetején, az egyik oldalán zöldellő liget több száz éves fákkal, közepén egy tiszta vizű patak. A másik oldalán hatalmas rét terült el, sok, sok virággal. A király akaratából ötven kertész gondoskodott arról, hogy a fákon soha ne legyen száraz gally és a réten mindig zöldellő, selymes fű nőjön.

            A királynak meghalt a felesége, és három lányt hagyott maga után: három gyönyörű lányt. Rögtön ki is lehet találni, hogy a király maga nevelte fel őket nagy szeretettel. A legidősebb lányt Rózsának, a középsőt szegfűnek a legkisebbe ibolyának hívták. Azzal töltötték az idejüket, hogy a réten fogócskát játszottak. Örökké jó kedvük volt, kacagtak, nevettek mindenen. A király szíve repesett a boldogságtól, ahogy a palota erkélyéről figyelte őket. Azért is nem hozott új feleséget a palotába, hogy csak a lányainak élhessen. Soha nem akadt gondja velük, legalábbis, míg nagylánnyá nem cseperedtek.

            Egyre többet sóhajtozott a király, mert tudta, hamarosan férjhez kell adnia a legidősebb lányát, aztán sorba a másik kettőt is. Akármennyire nem volt ínyére, a cél érdekében bált rendezett, és meghívta a környező országok összes nemes úr fiait. Voltak közöttük hercegek, grófok bárók. Angliából még lordok is jöttek, és száztagú zenekar húzta a talp alá valót. Rózsának tíz kérője is akadt, alig tudta eldönteni, kire mosolyogjon szebben, melyiket válassza. A bál vége felé nagyot dobbant a szíve, ráakadt az igazira, egy sportos alkatú, jóképű hercegre, akinek vitézségét mindenki ismerte.

A királynak egyik szeme sírt, a másik nevetett, amikor a herceg megkérte feleségül Rózsát tőle. — Rendben van, éljetek boldogan, mondta nekik nevetős arccal, de bánatos szívvel.

Három napos menyegzőt tartottak, és hogy az egész országban boldogok legyenek az emberek, abban az esztendőben felét elengedte az adónak.

Rózsa lakodalmán Szegfű is megtalálta a párját, és annak rendje-módja szerint be is jelentette az apjának. Ismét elfacsarodott a király apai szíve, hogy a másik lányától is meg kell hamarosan válnia. Most is jó képet vágott hozzá, és megismételte a hetedhét országra szóló lakodalmat, és az adókedvezményt.

Már csak a legkisebb lány, Ibolya maradt a palotában, nagyon, nagyon hiányzott neki a két nővére. Eleinte sírdogált, és mivel nem tudott, kivel kergetőzni a réten, minden nap a tó partjára ült és ott búslakodott. Megesett a király apai szíve a lányán, vigasztalni kezdte:

— Sose búsulj édes kislányom, rendezek számodra is olyan, de olyan bált, ahol a legvitézebb, legszebb ifjak között válogathatsz.

            Szeretettel csókolta meg Ibolya az apja kezét. — Nem akarom a bált, nem akarok semmit, mert nincs az az ifjú, aki kedvéért elhagynálak, drága apám.

            Most esett kétségbe igazán a király, dehogy akarta, hogy a legkisebb lánya pártába maradjon. Könyörgésre fogta a dolgot: kérte így, kérte úgy, Ibolyáról minden lepergett, az apa pedig beletörődött. Abba is beletörődött, hogy Ibolyát minden nap látta, amint megy a tópartjára a vizet bámulni, a csúf békák brekegését hallgatni.

            Amint egy napon ül a királylány a tópartján, hallja, hogy a nevén szólítják. Néz jobbra, balra, háta mögé, de nem lát senkit.

— Itt vagyok, Ibolya királykisasszony, éppen előtted.

            Oda kapja tekintetét a királylány, és elámul a csodálkozástól. Egy ragyás, rücskös, csúf varangyos békát pillant meg. — Te szóltál emberhangon? — kérdezte, irtózva a békától.

— Igen én vagyok az a merész. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok szóba elegyedni veled.

— És mi kényszerít? — kíváncsiskodott a királylány, pedig nem állt szándékában, éppen egy békával társalogni.

— Mert csak te menthetsz meg engem.

— Én, nem akarlak megmenteni, én királylány vagyok.

— Éppen azért, mert királylány vagy és csodaszép. Ha nem teljesíted a kérésemet, perceken belül meghalok. Éppen lejáróban van az időm.

            Borzasztóan megesett a szíve Ibolya királylánynak. — Mondd, mit kellene tennem?

— Idenyújtod a tenyered, én ráugrok, aztán megcsókolsz.

            A felháborodástól elállt Ibolya lélegzete. — Mit képzelsz, egy csúf békát? Azt már nem!

            A varangyos békának elszomorodott a hangja. — Akkor én most búcsúzom, többé nem beszélhetsz velem, mert meghalok.

— Ne, ne halj meg! — kiáltotta a királylány, sehogy sem vette volna a szívére. A béka felé nyújtotta a tenyerét, ő pedig rögvest ráugrott.

— Most pedig csókolj meg!

            A királylány lehunyta a szemét, és egy csókot cuppantott a béka fejére. Amikor újra kinyitotta a szemét, a tenyere üres volt, viszont egy daliás, szép ifjú állt előtte. Azt hitte, csak káprázat az egész, és megrázta a fejét.

— Nem káprázat, valóság, amit látsz. Egy igazi herceg áll előtted — szólt az ifjú. — Egy boszorkány elvarázsolt, mert nem akartam nőül venni. Azt mondta, addig maradjak varangyos béka, míg egy gyönyörű királylány meg nem csókol.

            Irult-pirult a királylány, és hangosan zakatolt a szíve. Szégyenlősen lehajtotta a fejét, mert rögtön beleszeretett az ifjú hercegbe.

            A király meglepetésében majd leesett a trónjáról, amikor a herceg megjelent és megkérte feleségül Ibolyát. — Nekem semmi kifogásom a házasság ellen, de nem én döntök, hanem a lányom — mondta, sajnálkozva és nagyon bizonytalanul. Rögtön hívatta Ibolyát, és ekkor érte a másik meglepetés. Már amikor az ajtón belépett, akkor lehetett látni rajta, hogy sugárzik róla a boldogság. A lakodalom után Ibolya ott maradt férjével a palotába, betartva a szavát, hogy nem hagyja el soha.

            Már az unokák vették körül a királyt, és még mindig azon törte a fejét, honnan varázsolt elő magának egy férjnek valót a lánya.

 

mezokovesd-000-ember-segits-magadon.jpg 

EMBER SEGÍTS MAGADON, AZ ISTEN IS MEGSEGÍT.

      Nem az Óperenciás tengeren, nem is Magyarországon túl, hanem az ország csücskében élt egy család, de nem akármilyen ám! Nagyon régen történt, a legtöbben már el is felejtették. Nem voltak ugyan gazdagok, de az öt hold szántó, három hold legelő eltartotta a családot. Sőt, még eladni is tudtak a termésből.

Ez a család nagy egyetértésben, szeretetben élt, pedig öt gyerek pusztította naponta a kenyeret. Még a burkus kutya, a kandúr macska sem nélkülözte az ételt, és mint afféle háziállatok egész nap ott sertepertéltek a gyerekek körül, hátha leesik még valami. Az apa és az anya boldog mosollyal figyelte a három fiú, két lány serénykedését, amint segítették megművelni a földet, betakarítani a termést. Azt hitték, így lesz időtlen időkig. Nem így történt.

Legénnyé cseperedtek a fiúl, eladó korba a lányok, amikor a sors akaratából két évig egy szikrányi eső sem esett, az elvetett termés nem nőtt ki, szántón a fű elszáradt, és szinte nem volt mit enni a családnak sem. A két ló az egy tehén, meg az öt birka annyira lesoványodtak, hogy kidudorodott hátukon a lapockájuk.

Ez éppen akkor történt, amikor az idősebb lány fejét pártába akarta kötni egy derék legény. Az esküvőről szó sem lehetett. A lány kétségbeesésében a folyónak akart menni, de amikor a szüleire nézett, megesett a szíve rajtuk és elállt a szándékától.

Súlyos gond redőzte az apa homlokát, de semmit nem tudott kitalálni, amivel megmenthetné kicsiny vagyonukat, a családját pedig az éhhaláltól. Összehívta a fiait, bár még fiatalok, ők okosabbak.

— Figyeljetek, gyermekeim… — Mielőtt folytatta, köhintett néhányat. Nagyon nehezére esett a fiai elé tárni a kérését, anélkül, hogy csorbuljon a tekintélye. — Bizonyára ti is észrevettétek, mennyire nehéz helyzetbe kerültünk.

— Úgy van, úgy van — Hangzott egyszerre.

— Gyere ide Palkó fiam! — szólította oda a legidősebb fiát az apa.

            Palkó előre lépett, a lendülettől még a lába is megdobban. — Szolgálára, Édesapám — vágta vigyázban magát.

— Nem csűröm csavarom a helyzetünket, fiam. Mit tanácsolsz, hogy kecmeregjünk ki ebből a kutyaszorítóból?

— Még nem tudok válaszolni, apámuram, kérek három nap gondolkodási időt.

            Nem lehetett nem látni az apa arcán a csalódást, de bólintott. — Rendben, fiam — mondta, és intett a kezével, hogy elmehet. — Most te következel, Janó — nézett reménykedve a középső fiára.

            Janó is, annak rendje-módja szerint, haptákba vágta magát apja előtt, de használható szó nem jött ki a száján. Szégyenkezve, hajtva a fejét, három nap gondolkodási időt kért. Nagyon fájt a szíve, hogy ő is csalódást okozott az apjának.

            Kínjában megvakarta üstökét az apa, és reményvesztetten, lemondó tekintettel intette oda, legkisebb fiát, Istókot — Te is három napot kérsz, mert nincs egy fia ötleted sem? — dörögte indulatosan, és menni akart.

— Várjon, Édesapám! — kérlelte, szerény mosollyal arcán Istók. — Nem kérek három napot, mert már három hete kigondoltam a megoldást.

— Akkor, mért nem álltál elő vele?

— Én akartam, de édesapám, mindig elhajtott. Azt mondta, tele van a feje gonddal…

— Akkor most íziben rukkolj elő az ötleteddel, fiam!

            Felragyogott Istók szeme. — Apámuramnak a kedvenc mondása: „Ember segíts magadon, az isten is megsegít”.

— Így van. És mi következik ebből?

— Itt folyik el a szántónk mellett egy patak, nem gondolt még arra, édesapám, hogy szárazság idején abból öntözzük a földünket?

            Az apa elismeréssel nézet Istókra, büszkeség töltötte el a szívét. — Nézd el nekem fiam az ostobaságomat, de valóban nem jutott eszembe. Ne is vesztegessük az időt, kezdjük a mentést, talán nem késtünk el mindennel.

— Előbb szeretnék mondani valamit, apámuramnak.

— Ki vele, mi nyomja a lelked!

— Csak annyi, ne ítélje el apámuram Palkót és Janót, ők terelték figyelmemet a patakra, csak nem tudnak róla. Ők mondták fürdés közben, milyen jó lenne, ha ez a víz a szántónkra kerülne. Nekem már könnyű volt az öntözést kitalálnom.

— Rendben van fiam, feszül a belsőm a büszkeségtől. Nem csak az eszed van a helyén, hála istennek a szíved is.

            Még azon a napon elkezdődött a nagy munka, inuk szakadtáig dolgozott az egész család. Az esőt ugyan nem pótolhatták, de nem kellett éhezniük, és jutott a háziállatoknak is.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

fdgnvvegfnerhjvehrv

(ef vctr ttu jzjzujfzfjztfjtzjfmtrjfmrtjmtrhnhgr, 2017.03.04 20:13)

Srgervvezrezrvz

crhvrnzb

($%ethmu, 2017.03.04 20:12)

Gdcvrhjtzmztk

Ausztria

(Valaki, 2017.02.11 06:50)

Ez nagyon szar és nem is rövid!!!!

romania

(reka, 2015.11.08 16:20)

nagyon szar

CSINALTA

(KI, 2015.11.08 16:22)

EZT A SZART ?

DIZLAJK

Re: CSINALTA

(LGZUGL, 2016.12.18 10:38)

ja

Re: romania

(anet, 2016.09.22 20:15)

tul huje mesek

Re: Re: romania

(Doma, 2016.12.18 10:35)

üja a gyerekeket túl behülyűlnek tőle.

mrmmrrmrmrrmrr

(rkrkrkrkkrkrrkrr, 2016.04.04 17:16)

.,,,,,h,h,-hlhlh